Ünnep

 

Mese a pacsirtáról és a pisztrángról
(Egy fehér mese)

„Szeretet és hűség ne hagyjon el téged, kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára! Így találsz kedvességre és jóindulatra Istennél és embereknél.”
(Példabeszédek 3,3-4)

Hol volt, hol nem volt, kerek erdő szélén -ahol a virágos rét a patakhoz fut- egy kis fa hajlékony ágain reggeltől estig dalolt egy pacsirta. Olyan szépen dalolt az a madár, hogy aki csak hallotta; annak megtelt a szíve örömmel, szeretettel, jósággal. A gyorsfolyású patak messzire vitte a kis madár hangját.
A patak torkolatánál, pisztrángok éltek nagy csapatban. Mindenki hallotta a pacsirta énekét. Egy fiatal pisztráng szíve dobogott a legerősebben, amikor a hajnal első sugarával az első hangok is megszólaltak. A pisztráng már minden dalt kívülről tudott. Ha felhangzott a pacsirta éneke, maga is dalolni kezdett, s lelkével dalolt egész nap. S alig várta már a reggeleket! Így teltek a napok, hetek és a hónapok. A pacsirta zengte vidám énekét, és a patak torkolatában hallgatta egy kis pisztráng. 

A pisztráng egyszer csak nagyot gondolt. Elindult felfelé a víz folyásával szemben, hogy találkozzon a pacsirtával. Úszott, úszott -leküzdve a víz sodrását- fáradhatatlanul. Egyre közelebbről hallotta a madár énekét. Alig várta már, hogy megpillantsa. Amikor a kis fa alá ért, a pacsirta leszállt a víz fölé hajló ágra, mintha már várta volna. Elválaszthatatlan barátok lettek: A pacsirta dalolt az ágon, s a pisztráng vidáman ugrándozott a hűs vízben.

Beköszöntött a nyár. A patak vize leapadt. A fiatal, tapasztalatlan pisztráng nem vette észre a változást, s egyszer csak a száraz parton találta magát. Nagy volt az ijedelem. A vidám dal nem szólt már. A pacsirta felrepült a fa tetejére és sírva énekelt, énekelt tovább. A pisztráng megbékélt sorsával, csak annak örült, hogy a barátja hangját mindvégig hallani fogja.
Az emberek megálltak a mezőn, az állatok is felneszeltek a megváltozott hangokra. Észrevették, hogy másképp szól a madár éneke. A felhők is odasereglettek. Mindenki ejtett egy könnyet, amit a pacsirta szomorú éneke csalt ki a szemükből. A felhők könnye megduzzasztotta a patak vizét, a vidám hullámok közül az egyik ölbe kapta a kis halat, s a következő pillanatban a pisztráng ismét vidáman ugrándozott a hűs vízben.

Én is ott voltam, egy csepp könnyet én is ejtettem.
Aki nem hiszi, járjon utána!